Kaland

Kislánykoromban soha nem mertem kiugrani a hintából. Mások megtették, de én féltem, hogy valami baj lesz. Hogy megütöm magam, hogy megsérülök és akkor hogy számolok el magammal másoknak, akik felelősek értem, vigyáznak rám, gondomat viselik, velem vannak? Pedig sokan próbáltak kimozdítani a komfortzónámból, hogy tapasztaljak. De valahogy a visszafogás erősebb volt. Hogy inkább ne, mert minek kockáztatni. De hát nem azért jöttünk? Vagyis nem azért jöttem? Hogy megtapasztaljam, hogy átéljem, hogy érezzem. Hogy ne féljek... nem erről szól ez a blog is? Hogy ne a könnyebb utat válasszam.

Mennyien mutattatok kalandot. Hogy azt nem egyedül. Hanem kimozdulva, másokkal, együtt. És most látom, amit sokszor nem vettem észre: hogy hajtottatok, mozgattatok, de én nem hagytam. De amikor meg mégis, az maradt meg. Arra emlékszem a legélesebben, amiket csináltam. Nem amiket olvastam vagy néztem, hanem amiket átéltem. Hogy táncoltunk, hogy megmásztuk, hogy átéltük, hogy hideg volt, hogy utaztunk, hogy lebegtünk, hogy féltem, hogy mentem, hogy éreztem, hogy átéltem. Hogy együtt csináltuk, vagy ha egyedül is, de bátorításotokra. És hogy mindig volt valaki, aki mondta, hogy csináljam, hogy menjek, hogy ne féljek és sokszor féltem és nem volt jó és mikor féltem, de mégis, akkor azokból lettek az élmények és a tapasztalatok és az emlékek és mindasz, amiért érdemes élni.

És köszönöm minden őrangyalomnak, akik talpraesettek voltak és nem hagytak békén és belevittek a "rosszaságba". És látom a mintát és nem voltam egyedül, mert utat mutattatok. És annak ellenére is, hogy nem akartam és erősködtetek és akkor én ezt nem tudtam. De kell az élet. És hálás vagyok nektek.

... de ne is félj a kezedbe venni. (forrás)