A felismerések (James Redfield könyvei) szerint (jobban mondva az első szerint) semmi sem véletlen. Ha az utcán, buszon, tömegközlekedésen, munkahelyen, várakozás közben, dugóban vagy akárhol két ember ugyanabban a pillanatban megtalálja egymást, akkor annak jelentősége van. Hányszor előfordult már mindannyiunkkal, hogy elkaptuk valakinek a pillantását. Arra gondoltam, hogy ha ez mind valóban jelent valamit, akkor oda kellene mennünk a másikhoz és elbeszélgetni vele. Persze ez nem ilyen egyszerű, hiszen mégis hogy venné ki magát, ha mondjuk a hivatalban odaülnénk valaki mellé, és megszólítanánk. Ez szinte lehetetlen egy nyüzsgő nagyvárosban, ahol mindenki magával foglalkozik, száguld a dolga után és nem figyel a másikra. De azért mégis meg kellene próbálni. Csak egyszer legalább. Meg is fogom, amíg még itthon vagyok, csak össze kell szednem a bátorságomat. Ne félj! Ha megtörtént, megosztom veletek.
Egyszer történt velem egy érdekes eset, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Még a spirituális nyitásom előtt történt. Mentem egyetemre, valami félórás késéssel az egyik órámra. A metró szinte üres volt, leültem, ahová szeretek. Szemben megláttam egy férfit. Nem volt semmi jellegzetes, nem volt feltűnően szép sem, de valahogy vonzotta a tekintetemet, nem tudtam másfelé nézni. Összeakadt a tekintetünk, de én megijedtem, és elfordítottam a fejem. Többször váltottunk pillantást, több megállón át. Végül nem léptem, ő sem lépett, de nagyon megmaradt bennem ez az eset és annyira bánom, mert olyan jelentőségteljesnek tűnt. Mai fejemmel talán összeszedném magam és nem félnék.
Csak egyszer kellene kipróbálni, csak egyszer...
Az egyediség mindig kivétel. ,,Akárki nem képes rá...", de bárki igen. (Richard Bach)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése