Valami helyzetjelentés meg némi más

Írtam egy szakdolgozatot, amit be is adtam. Kicsit sűrű volt az elkészülési ideje, de túléltem, majd ágynak estem influenzával.

Kicsi fővárosunkban élek már egy ideje és még egy ideig így is lesz, aztán megugrom külföldre.

És tervben van sok dolog, ami még nem kéne, hogy tervben legyen, de annyi baj legyen. Ha a tervek megvalósulnak, majd szólok.

Alapvetően boldog vagyok, megkönnyebbültem, hogy letettem a szd terhét (ami szovjet vonatokat jelent meg lengyel repülőket) némi segítséggel és támogatással, amiért nagyon hálás vagyok, és most lehet repülni. Már nem fáj a szárnyam sem. Csak a nagy növekedésben kicsit belefájdult az igyekezetbe. Most már tudok repülni vele hozzá.

Mert ha nem adatott volna meg cél, akkor nem lett volna miért küzdeni. És ezt már egy éve is felismertem, csak kiderült, hogy az nem elég cél, hogy ki akarok menni külföldre. És amikor visszajöttem Jénából, akkor tudtam, hogy ki szeretnék még menni egyszer, de azt is tudtam, hogy ugyanúgy nem lehet, mert úgy nem lenne még egyszer jó. Mert hiába utazom egyedül, az nem az igazi. Mert nincs kivel megosztani az élményt, az apróságokat, az érzéseket, hogy milyen szép pl., amikor Berlinben minusz 20 fokban sütő nap fénye tükröződik a Múzeum-sziget előtti víztükrön és a hídról egy szájharmónika hangja szól, miközben a Jénából hozott szendvicset eszem, egyet a három közül. Szóval megosztani, mert annyi tapasztalás (jó, még nem olyan sok, de azon vagyunk) nem ér kevesebbet, ha nem osztom meg, de ha megosztom, többet ér.

És annyi várakozás és őrület után kicsit személyesebben élem meg. És talán kezdem megérteni és átérezni. És elmúlt 8 év. És elmúlt 3 év, és talán más vagyok, mint régen és büszkébb lehetek magamra, és tudom, hogy mik történnek/történtek velem. És elfogadok dolgokat, hogy lehetséges. Hogy igazából vártam, de remélem, megérte.